Hogy mibe fáradtam bele? Az életbe. Minden túl monoton, túl szürke.
- Hé Brook - rántott ki gondolataimból egy ismerős hang. Szívem összeszorult a nevem hallatán. Nagyon rég nem hívtak így. Fájt.
- Szia, Daniel - fordultam meg, s magamra erőltettem egy műmosolyt, igaz sírni lett volna kedvem. Nem láthatnak megtörve. Még egyszer nem.
- Hogy vagytok? - kérdezte egy halvány mosoly kíséretével.
- Megvagyunk. Tudod, csak a szokásos - vonogattam vállaim - És te.. Hogy kerültél vissza Londonba?
- Szabink van. Vagy inkább betegszabadság. Jen összeszedett valamit. Én meg.. gondoltam visszajövök felidézni a régi emlékeket, és persze meglátogatni titeket.
- Na és hogy megy a forgatás? - érdeklődtem. Valamivel el kell terelnem a témát az emlékekről, mert tényleg elsírom magam.
- Elég jól, már az utolsó jeleneteknél tartunk. Tipikus hepi-end.
- Bárcsak nekem is lenne olyanom.. - a szavak maguktól jöttek. Nem akartam kimondani.
- Én.. sajnálom.. - motyogta, majd magához húzott és megölelt.
Ott álltunk ketten, mint régi jó barátok. Mások jókedvűen nevetnek az egyetemes emlékeiken, míg mi egymás kabátját áztatjuk előtörő könnyeinkkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése